Szombaton a napsütéses idő is besegített, hogy rábólintsak egy barátom meghívására egy kis Kökörcsin-nézőbe. A délutánra szervezett apró séta nem várt szépséget és nem várt döbbenetet is tartogatott, de ezt akkor még nem tudtam.

 

Bevallom őszintén, hogy eredetileg egy képekben és útvonaljavaslatokban illetve tippekben is gazdag beszámolóval szerettem volna jelentkezni a Kamerabázison, ám a kis sétánk hamar meggyőzött, hogy ne így tegyek.

 

Az ötlet tipikus és minden tavasszal felbukkan baráti társaságunkban. Menjünk virágokat makrózni, hangzott el idén is a felkiáltás, és én engedtem a csábításnak. A nagy lelkesedés persze hamar lelankadt, és vezetőnk végül csupán kettőnket vitt el a Pest közeli lelőhelyre, ahol csodás virágok vártak ránk. Megérkezve, alig 200m séta után egy széles, autók által taposott földúton álltunk, tőlünk alig karnyújtásnyi távolságban néhány szép tavaszi virággal. Nyílt is a fotós táska, emelkedett is az év közben szorgosan gyűjtött, de oly ritkán használt makró közgyűrűszett, makró objektív és persze a kedvenc gépvázak egyike. Már nyújtogattuk nyakunkat, lestük, mit is fotózzunk, és milyen szögből.

Ekkor egy apró figyelmeztetést kapunk, mielőtt az útról letértünk. Jól nézzük meg hová lépünk, hová fekszünk, és alapvetően, ne nagyon ficánkoljunk ezen a környéken! Miért? Mert halványzöld aljnövényzet és az elszáradt fűszálak és egyéb növényfélék sokasága közt számtalan apró virág lapul, készül kinyílni. Vagyis, bizonyos értelemben minden egyes lépésünk pusztító lehet. Nem véletlen, hogy az ehhez hasonló helyek többsége már természetvédelmi terület.

 

 

Vezetőnk tanácsaival segítve le is kuporodtunk pár kökörcsin tövében, és el kezdtünk fotózni. Hamar rá kellett jönnünk, hogy a fekve fotózás gondolata, bár odaadó igyekezetnek, a fotózás iránti alázatnak tűnhet, valójában csak egy újabb módszer, hogy letapossuk azt, amit még észre sem vettünk. Így kerültek elő a szögkeresők. Ezek a csodás kis kiegészítők még az élőkép és a kihajtható LCD képernyők kora előtt születtek, jó pár évtizeddel. A szögkereső lehetővé teszi, hogy a képet ne a gép mögül, hanem a gép fölé hajolva komponáljuk meg. A kis kiegészítőt a kereső szemkagylójának a helyére kell illeszteni. Erről részletesebben egy későbbi cikkben fogok írni.

 

Egyszóval eluralkodott rajtunk egy csipetnyi önkontroll, meg persze a túravezetőnk. Elkezdtek olyan kérdések felmerülni, hogy például mennyire etikus néhány száraz fűszálat kitépni a virág közvetlen közeléből, hogy jobb képet csinálhassunk. Bevallom őszintén, erre a kérdésre nem találtuk meg a tökéletes és frappánsan rövid választ. Eközben vezetőnk egy kicsit, úgy 50méternyit letért az útról. Valamin bosszankodott, miközben mi megpróbáltunk mozdulatlanná dermedve várni egy pillanatnyi szélcsendre. Nemsokára mi is útnak eredtünk.

 

 

Pár méterrel távolabb meg is találtam amit kerestem. Pár virág egy apró tisztás közepén, a háttérben egy még éppen csak rügyező fával. Mivel a dolog közvetlenül az út szélén volt, nem húztam az időt, hamar földközelbe kerültem, és máris igyekeztem nekem tetsző módon megörökíteni azt amit látni szerettem volna. Ekkor vezetőnk is odaért, és dühösen szidalmazta tovább az előttünk itt jártakat. Nekem csak ekkor tűnt fel, hogy az általam kiválasztott virág olyannyira ki van gyomlálva, hogy már csak a klasszikus körbe-kapálás hiányzik, ami nagypapám kertjében anno minden rózsa és kardvirág körül megfigyelhető volt. Bizony ennek a virágnak a magányossága, a fakó környezetből való kiugrása nagyon is mesterséges volt. Azt gondoltam ez már valóban egyfajta hamisítás, a kép mesterséges szépítése. Majd mégis elkattintottam a gépemet, így bizonyos értelemben, magam is a vétség részesévé váltam.

 

A döbbenet azonban még hátra volt. Látva az állapotokat, vezetőnk takarodót fújt. Azt mondta, itt már nem érdemes fotózni, majd egy gyanúsan sárga kökörcsinre mutatott. A szegény, idő előtt elsárgult virágot alighanem előző nap fújhatták le valamivel, talán hogy ezernyi apró szőrszála jobban csillogjon.

 

Ezzel a rövid kis kirándulás végéhez is ért. Bár gazdagabb lettem a táj és a növényzet nyújtotta pozitív élményekkel, mégis az összkép, ami erről a kis kirándulásról bennem maradt, szomorú. Hazafelé vezetőnk mesélt hajlakkal lefújt növényekről, kocafotós által hosszasan fényképezett, majd szándékosan széttaposott, védett virágról.

 

 

Meddig mehetünk el egy jó képért? Mi a fontosabb, a megörökítés, vagy a megörökített? Ezt a kérdést néha fel kell tennünk magunknak.? Széttaposhatjuk a virágot, hogy más azt már ne tudja lefotózni? Lefújhatjuk azt hajlakkal?

 

Magyarországon a védett, Fekete kökörcsin eszmei értéke 5000Ft. Talán nem véletlenül...